unoka
Unoka,
aki a világörökség része. Unoka, akit nem sorolnak a világ 7 csodája közé. Életem folyamán értetlenül figyeltem embertársaimat, az unokával kapcsolatos érzelmeiket. A gyereküknek született egy gyereke, akit Ők úgy neveznek, hogy unoka. Természetesen örömteli esemény, de ez az élet rendje. Ha az ember elegendő ideig él, ezt megtapasztalhatja.
Felneveltek már egy, vagy több gyereket, „tudják” milyen egy gyerek. Az unoka is egy gyerek, mi az, amitől mégis meg vannak részegülve, és elvesztik a „józan” eszüket. Miért beszélnek állandóan róla, miért annyira szuper gyerek.
A nőknél még csak-csak besoroltam, hogy egy kicsit újraélik az anyaságot, fontoskodhatnak, hogy szükség van rájuk. Persze elintézhettem volna egy kézlegyintéssel is, hogy nők, akiket megérteni lehetetlen. A férfitársaimat viszont nem tudtam mit kezdeni. Komoly férfiemberek, némelyik „kemény”, mint a kő. Mégis, ha az unoka szóba kerül, arcuk meglágyul, szemük kicsit elhomályosodik, és be nem áll a szájuk. Elképzelhetetlennek tűnt számomra, hogy egyszer én is így viselkedjek.
Négy hónapja nálunk is megtörtént a nagy esemény. A fiaméknál született egy fiú. Az UNOKA. „Férfiasan” viseltem feleségem lelkesedését, örültem persze, aggodalmaskodtam egy kicsit, ahogy illik, de semmi különös.
Hozzánk jöttek haza a kórházból, az első négy hetet itt töltötték. Telt-múlt az idő, és kezdett feltűnni, hogy ez a gyerek különlegesen szép. Férfiasan tökéletes. Mosolyában „megjelentek” eltávozott őseim. Az ereje pedig fantasztikus. A korához képest ez csúcs. Szemeiben látom az életet, a tökéletességet, a csodát. Sorolhatnám a legeket, de aki éli tudja, aki nem az értetlenkedve olvassa , csendesen megjegyezve a bajusza alatt, na ez is meghülyült.
A kialakuló érzést figyelve meglepettem vettem észre, hogy ez bizony szerelem. Nincs kritika, nincs „józan” ész! Öröm van és boldogság!