Egyre több embert foglalkoztat, hogy van-e élet a halál után. Ez sokaknak sarkalatos kérdés, nem kis félelemmel gondolva az elkerülhetetlenre. Pedig Einstein-t idézve: „ a halál nem lehet olyan rossz dolog, hiszen még senki nem jött vissza panaszkodni”.
aki a világörökség része. Unoka, akit nem sorolnak a világ 7 csodája közé. Életem folyamán értetlenül figyeltem embertársaimat, az unokával kapcsolatos érzelmeiket. A gyereküknek született egy gyereke, akit Ők úgy neveznek, hogy unoka. Természetesen örömteli esemény, de ez az élet rendje. Ha az ember elegendő ideig él, ezt megtapasztalhatja.
Az elmúlt hetekben megismerkedtem pár remek termékkel. Be is lelkesedtem annak rendje és módja szerint. Gondoltam, ezt sürgősen meg kell osztanom valakivel, mert a tapasztalatok alapján ez másnak is örömet szerezhet. Egy baráti házaspár jutott az eszembe, akikkel már 25 éve jó a kapcsolatunk, a bizalom töretlen. Fizikai állapotuk megfelel a ma jellemző 60 körüliek egészségi állapotának.
Az életünket három síkon éljük. Érzelmi, gondolati és cselekedeti. Mindhárom egyformán fontos, csak nem igazán vagyunk rá tudatosak. A gondolkodás nélküli cselekvés és annak következményei meglehetősen ismertek. Az már kevesebb figyelmet kap, hogy a gondolkodás cselekvés nélkül meddő dolog. Arra pedig nagyon-nagyon kevesen figyelnek, hogy milyen érzelmekkel cselekednek. Az eredményt pedig főleg ez határozza meg. Ráadásul az sem mellékes, hogyan érezzük magunkat a cselekvés közben, de ez egy külön téma. Most a cselekvés fontosságáról szeretnék írni.
Az elmúlt napokban kezembe akadt egy siker-könyv, a sok közül. Beleolvastam, számomra érdekes gondolatok jelentek meg. Megláttam a sémát, megláttam az ellenállásom velük szemben.
Már maga a siker megközelítése is meglehetősen egysíkú. Sikeres az, aki maradandót alkot, akinek jelentős üzleti kapcsolatai vannak, akinek nagy olvasótábora van, jól menő cége, felelős pozíciója, és még pár sablon. Alig esik szó a családról, az elégedettségről, az élet mindennapi (apró?) örömeiről.
„Őszinte ember nincs, csak bolond” tartja a magyar közmondás. Az emberek, a társadalom nem igazán kedveli az őszinteséget, nem véletlen a mondás.
Szerintem pedig a legtöbb ember őszinte. Beszélsz valakivel, és Ő szinte komolyan gondolja amit mond. Ő szinte olyan, amilyennek látszik. Ő szinte az amilyennek hiszi magát.
Ő szinte……
Te szinte….?
cselekvés,siker,unoka,félig teli pohár,tévúton jársz?,megbocsájtás,igen-nem,monitor,gondolod az életed
Már közhellyé silányult a „pozitív és negatív gondolkodás” bemutató példája, a félig teli pohár. Pedig nem annyira a gondolkodásról mond sokat, hanem az érzelmekről, amelyekkel éljük az életünket. A figyelmünk irányáról. A bőségtudatunkról. Az életbe vetett bizalomról.
Fogadd el, hogy senki nem azért van a világon, hogy téged boldoggá tegyen. Nem is tud. Hiszen a jó közérzet a te döntésed.
A spirituális kérdések boncolgatása nem visz a célod irányába. A kérdések soha nem visznek sehova. Az gondolatvilág.
Gyerekként a megbocsájtás, a bocsánatkérés volt az egyik legérthetetlenebb dolog amit megköveteltek tőlem. Tettem a dolgomat (játszottam). Elképzelhetetlen volt számomra, hogy eközben valakit is megbántok. Hogyan is tudnék bárkibe rossz érzést tenni. És hol is tenném bele?
Bizonyára szoktál levelet írni. Esetenként valami tevékenységet bemutatni, valamit „reklámozni”. Feltűnt-e, hogy mennyire viszi gondolataidat a megszokás, a tömegtudat, a médiából megismert megfogalmazás. Amikor valamit be akarsz mutatni, szinte automatikusan jönnek a gondolatok, hogy az milyen nem.
Használjuk a számítógépet.
Teljesen természetesnek tartjuk, hogy amit látunk, az a futtatott programtól függ. Ami fut a gépen, az megjelenik a monitoron. Azt látjuk. Azt már esetleg kevesen tudják, hogy a futó program nagyon egyszerű. Az alap, az igen, vagy a nem.
Gondolod az életed?
A „nagyszerű” vagyok egy gondolat. Az árnyoldal a sértődés is az. Az egész életed is az.
Megy az életed, közben gondolsz róla valamit. Hol ezt, hol azt. Minősíted így, aztán úgy.
Ne gondolkodj róla, egyszerűen csak éld. Ne minősítsd, egyszerűen csak éld.
A 20. század elején a városi emberek nagyon örültek az autó megjelenésének. Örültek, hogy tisztábbak, csendesebbek az utcák. A lovas-fogatok nem kis zörgéssel és kiabálással közlekedtek. Ráadásul jelentős mennyiségű mellékterméket hagytak maguk után. (21. századi fiatalok kedvéért: lószart)
Mennem kell! Csinálnom kell! Muszáj!
Mehetek, csinálhatom, lehet.
Nézőpont kérdése.
Észreveszed-e, hogy amit most “kell”, arra valamikor vágytál?